csillagzafir

Kútmélyi sötétségben vakon tapogatózom előre
Nyomasztó-szűk falak nyálkás iszonya taszít tovább
Tétován botladozva  zuhanok térdre
Sivár  börtönömből vágyom ki a fényre
Rám omlani látszó életem súlyos kövei elől
zihálva keresném....
de nincs kiút.
Már csak egy kiút van.
 

Álmomban otthon jártam, körül vettetek,
és nem volt már gyász
Nem volt könny és bánat
Se szomorúság
Tévedtetek – mondtam én, és Ti elnéztétek nekem
Nem értitek? – kérdeztem, megértő mosolyotok megmaradt
És én hittem, hogy hitem megváltoztathatja a megváltoztathatatlant
És a keringő dallama nem változott, és Mi siklottunk, úgy ahogy talán még soha,
Körbe-körbe a teremben, és elmosódott volt minden, de látnom se kellett,
Éreztem, hogy most már boldogság van, nevetés, jókívánságok és remény, hiszen
Esküvőn voltunk, és Ő csak rám pillantott, a zene elhalkult, és hirtelen minden elhalványult, lassan szertefoszlott, elenyészett,
szürkébe fordult a világ
És én felébredtem, és újból volt gyász, könny, bánat és szomorúság.
Igazatok volt – szóltam, és elengedtem a reményt.
És a világ szürke maradt sokáig...

Lágy félhomány suttog körülöttünk
Szelíd zsongással közelít az éj
Paplan-puha nevetés
és vágytól mámoros mosoly
mossa össze az időt,
párás falú borospoharak csengő csillogása
álmodja teljessé az estét.

Terveim vannak.
Oly határozottan látom őket magam előtt, mint mázsás tesű lovak által kitaposott utat.
Ám gyakran meglegyint a kétség:
terveim nem csupán
tűnékeny-illanékony
elfoszló-homályosuló
álmok talán,
melyeket túlfeszített-felhúrozott
képzeletem hozott létre,
mert szökni kíván
nem vágyott
nyomasztó árny-szürkévé kilátástalanodott
rög-napjaim elől?

Léte
miértje
kérte
számon,és már
szánom,
hogy meg nem értettem
közönyös-tétován
dermedtté sértettem.
Kérdések keringtek kedvetlen kettősünk között
Válaszok várta villanásnyi varázslatra várva
Későn belátva
Hogy fény teremthet árnyékot
Ám az árnyék sosem teremthet fényt.